Alig múltam 5 éves és nagyon szerettem volna egy kistestvért. Karácsony, Húsvét, Mikulás, szülinap, névnap egyre ment. Ha kérdeztek mindig egy kistesó volt a válasz. Mai eszemmel átgondolva hihetetlen, hogy miként sikerült szüleimnek megannyiszor faarccal elereszteni a fülük mellett ezt a kívánságom. Aztán 1972 őszén édesapám hazatért 1 éves angliai tanulmányútjáról … egy autóval.

Mivel az 5 éves srácok többségéhez hasonlóan én sem voltam közömbös az autók iránt - vad mecsboksz raliversenyek, garázsépítés, … - ez átmenetileg feledtette az alapkívánság látszólagos beteljesületlenségét; különösen úgy, hogy a nagy autóval együtt kisebbek, valódi "matchbox"-ok is érkeztek.

A csodálatos, vadonatúj égszínkék autóról nem sokat tudtam, sose láttam azelőtt ilyet, még az emblémája se volt ismerős. Nem hasonlított az se keresztanyám 500-as Fiatjáéra, se nagyapám háborúban odaveszett Mercedes-ére, se a szomszéd bácsi Ford Taunus-án láthatóra, se a barátomék sokemeletes háza előtt látható Renault 10-esére, de még a környéken előforduló autókról - Trabantok, Moszkvicsok, Wartburgok, Volgák, Polskik, Warszawák, bogárhátú Volkswagenek - megismertekre sem.

A gyönyörű autóhoz képest az embléma - leginkább két felfelé mutató nyílhegyre hasonlított - meglehetősen jelentéktelennek tűnt. Sokkal díszesebb illett volna hozzá szerintem: ... mondjuk, valami nagy, színes, krómszélű és lehetőleg minél díszesebb ábrával a közepén …

No mindegy, ettől eltekintve Eszter - mert édesapán így hívta a hivatalosan Citroën GS Estate nevet viselő új jövevényt - nagyon tetszett. A műszerfal akár egy űrhajóé. A színes visszajelző lámpák és a rajtuk megjelenő titokzatos ábrák teljesen elvarázsoltak. A kilométerórát pedig a formája miatt "kistévé"-nek nevezte el. a gyerekszáj. De ezzel még messze nem fogytak el Eszter csodái - volt benne elektromos óra, hűtő-fűtő ventillátor, fűthető hátsó ablak. Ráadásul ott volt az a titokzatos kis kar a kézifék helyén, amit ha meghúztak az autó felemelkedett, ha pedig visszatoltak, akkor lesüllyedt. Ez a csodás egyensúlyozó szerkezet arra is képessé tette Esztert, hogy mindössze 3 keréken is haladhasson, ha a szükség úgy kívánja.

Az első utunkon elvesztem a hatalmas hátsó ülésben, fel kellett álljak, ha látni akartam a műszerfalon zajló rendkívül izgalmas eseményeket. Megnyugtató volt, hogy a 47-es út hosszú egyeneseiben gond nélkül száguldott az autó akár 160km/ó sebességgel. Erre egyetlen általam addig látott autó sem volt képes, és még az ovistársaim apukáinak autói sem. Mindenkit megelőztünk, de minket senki sem tudott utolérni. Vásárhelyre érve jogos volt a kérdésem: "Apa, Eszter igazi versenyautó? " - amire ő sajnos nemleges választ adott. Én azonban így is biztos voltam benne, hogy nagyon-nagyon gyors és hogy gond nélkül megállná a helyét egy autóversenyen.

Eszter mások számára is szokatlan jelenség volt. Minden gyerek megbámulta, sokszor még a felnőttek is. Amikor benéztek az ablakán néhányan csalódva mondták, hogy: "Ilyen klassz kocsi és csak 80-nal megy ... " A buták, fogalmuk se volt róla hogy az, amit láttak a fordulatszámmérő és nem a kilométeróra. Az ilyenek egyébként általában az autó nevét se tudták rendesen kimondani.

Hétközben Eszter a garázsban pihent, hétvégén pedig jártuk vele a világot. Leggyakrabban a vásárhelyi nagymamához mentünk vele, néha azonban messzebb is. Például Budapestre, vagy a Balatonra. Ha pedig szervizbe kellett vinni olajcserére, akkor a Jugoszláviában levő Zentára utaztunk. Az idők folyamán Eszter keresztül-kasul bejárta Európát. A spanyolországi Toledótól a bulgáriai Nesebar-ig. Londontól a szicíliai Taormináig megfordult szinte mindenütt.

Igazán hűséges volt, sosem hagyott cserben minket az úton. Nem csoda hát, hogy valódi családtaggá lett lassacskán. A mamám ugyan kicsit mindig féltékeny volt rá, de mi a három fiú - mert a sok tesókívánás azért csak megtette a hatását és kaptam egy kisöcsit - rajongásig szerettük. Ha jól viselkedtünk, jutalmul autómosásnál lemoshattuk a kerekét, vagy a lámpáit. Tizenkét éves kora ellenére újnak látszott még, mikor végre megszáríthattam az ablakában a jogsim a pecsétjét. Ezután a nagy kirándulásokon egyre többször foglalhattam el áhított bal első ülését is.

A 90-es évek elején az élet úgy hozta, hogy apámnak hétköznapi szolgálatra is be kellett fognia, s e keserves 2 évet nagyon nehéz volt elfeledtetni vele.

Huszonegyedik születésnapján aztán az égiek egy tragikus véletlen okán hozzám kötötték sorsát. Begyógyítottuk az utolsó évek sebeit, és a gyógyulást a következő nyáron egy Toulouse-ig tartó hatalmas kirándulással ünnepeltünk meg. Ezzel minden visszatért a régi kerékvágásba. Ha esett vagy fújt, akkor garázs oltalmazta, ha sütött a nap akkor boldogan fürdött a napsütésben.

1996-ban azután ő hozhatta haza a klinikáról Sára nevű újszülött "unokahúgát", majd 2002-ben unokaöccsét, Csabit is. Azóta ők nézik a "mesét" a "kistévé"-ben, mossák a kerekeket és a lámpákat autómosáskor, az osztálytársak és barátok szájtátva csodálják, ha meglátják … az apa pedig vezet, ahogy ez mindig is volt az idők kezdetétől fogva …